Szerda, 5:23

Szemeim kipattannak, és igyekszem megnyugtatni magam: csak álom volt, csak álom volt, csak álom volt…

Nem túl kellemes, amikor a szomszédos ház ablakából egy puskával lövöldöznek be hozzátok, mindenki a földön van, sírva üvöltözöl. Aztán az apukát golyót kap. Mondod neki, hogy tartson ki, hívod a 112-t. Aztán valahogy a szoba közepén terem a gyilkos, a három kisbabát, akiket egyébként nem ismersz, de tudod, hogy a rokonaid, lelövi egy pisztollyal, a húgod és az anyukád halott, te meg felkapod a telefont, és kirohansz a nagyszobából, miközben tárcsázol. Felveszik, elkezdesz hadarni, mondod a címet, majd összeesel, mert időközben a gyilkos beléd lőtt.

Szóval csak fekszem, idegesen, ijedten, mire befurakszik az agyamba, hogy rettenetesen fáj a fejem. Kikászálódok az ágyból, eltámolyogok a konyháig, kérek anyukámtól fejfájás-csillapítót, mert ő már ilyenkor ébren van. Beveszem, és elkezdek zokogni, elmondom neki a rémálmomat, meg megkérdezem, hogy hogyan létezhetnek ilyen gonosz emberek. Aztán felfogom, hogy a torkom is fáj, és a hasam is csikorog. Beteg vagyok, nincs iskola. Mert én nem tudok lázas lenni, de a fejem mindig riaszt.

Péntek, 8:02

Hálát adok az égnek, hogy csak álmodtam.

Valami idegesítő alak bezár egy kastélyba, és zongoradarabokat játszatott velem. Annyit kell rólam tudni, hogy nem tudok zongorázni. Aztán egyszer csak a metróban találom magam, pár osztálytársam verekszik, az egyikőjük beesik a metró elé. Meghal.

Amúgy már jól vagyok, minden rendben. Ma volt kedvem blendeket készíteni, így előálltam kettővel:

Az álmokat meg betudom a betegségnek…

3 hozzászólás
Posztolva Alkotások, Történetem kategóriába.
Címkék:9.F, álom, beteges, blend, család, Photoshop, sírós