Annyira boldog vagyok. Itt a jó idő, a tavasz, aztán franciából is minden okés, a kórussal is minden rendben.
Mégis, a következő hétre nem akarok gondolni… Kedden temetésre megyek. Szerdán-csütörtökön pedig kóruson leszek egész nap, utóbbi estéjén pedig szereplés Kocsis Zoltánnal. Vagyis: kedd-szerda-csütörtök nem megyek iskolába. De én nem akarom ezt a hiányzást. Nem maradhatok le! Így is mindenből rosszabban állok, mint amire számítottam, kivéve franciából, amiből most tornáztam föl magam 5-re (jól meg is dicsértek). Nem akarok megint lecsúszni.
Kb. úgy vagyok számon tartva, mint: ja, ez már megint hiányzik. Hiába mondják az osztálytársaim, hogy milyen jó nekem, hogy már megint nem kell jönnöm, de higgyétek el, nem olyan jó úgy visszajönni, hogy nem érted az anyag felét. Meg hát képzeljétek csak el, ha olyan év lenne idén, mint tavaly: ami a jövő héten lesz, az szinte állandó volt. Csak akkor annyival volt könnyebb, hogy (majdnem) az egész osztály hiányzott, ezért nem haladtak a többiek az anyaggal, a tanárok is elnézőek voltak velünk a fellépések másnapján. (És akkor a betegségekről még nem is beszéltem.)
Pénteken a többiek nem mennek be 1-2. órára, hiszen este 22:30 magasságban végzünk, mire hazaérek és lefürdök 23:30 van. De én bemegyek, mert francia a 2. óra. Jupí!
Nem akarok panaszkodni. De az nem normális, hogy még azt se mondhatom neki, hogy ebben most nem akarok benne lenni. Mert ha ezt megmondom, akkor többet bele sem tesz semmibe. Volt ilyenre példa.
Jelenleg az egyetlen megoldásként a kilépést látom, de erről nem is akarok hallani. A kórus nélkül nem tudnám elképzelni a mostani életem – ki akarom használni hogy még nem vagyok 16 (mert ugyebár eddig az életkorig lehet járni).
Nincs meg a hangvillám, valaki elcsórta! Nagyon mérges vagyok!
