Habos-babos, pihe felhők,
Kik a szemeit takarjátok el,
Hagyjatok utat nekem,
Had emelkedhessek fel!

Te kéklő ég! Te békítő magány!
Homlokzatod miért pont e szint kapott?
Lehetnél inkább üres, fekete,
Mint maga az égi táborod.

Tudod, itt ülök egymagam,
Karom mellkasom öleli,
És még te boldogan vigyorogsz reám,
Lelkem kétségekkel teli…

Lebegnék tefölötted messze,
Ahol Ő is ott van, kezem
Két kezébe fogja, és csókol,
Tavasszal harmatot lehel velem.

Vattáid eltakarhatnának,
De az én fényem átvilágítana mindent,
Hisz aki voltam, vagyok, leszek,
Az bennünk él, másokat is éltet.

Mégis, mi értelme, ha a fény kialszik?
Ha testem páncélja széthull?
Ha színem az eget tarkítja?
S végül, a magasban csillagom kigyull.

Nincs hozzászólás
Posztolva Alkotások, Történetem kategóriába.
Címkék:vers