Egyszer volt, hol nem volt… én. Csak én. Miért nem látok senkit se? Miért nem hallok senkit se? Még magamat is nehezen képzelem el, még ha érzem is, hogy igenis itt vagyok. De mégis hol? Hol van a másik felem, lényem másik része? És tényleg, én, vagyis én valójában hol vagyok? Itt? Ott?

Áh, számít ez?!

Eltűnni… Elmenni egy kis időre. Az lenne jó. Lenne szép. De nem lehet, mert túl sok dolgom, túl sok kötelességem van. Nem hagyhatok itt mindenkit, mert nem akarnak elveszíteni engem. Ők. Én? Én már nem tudom, mit akarok.

Táncolni. Táncolni jó lenne. Vele. Csakis Vele. De hát ő nem is létezik…

Én létezem. És Ti is vagytok. Nagyon szeretlek Titeket!

Hozzászólások kikapcsolva
Posztolva Történetem kategóriába.
Címkék:életjel, elmélkedős, szomorú