Ihlet nélkül kezdtem írni, földrajzon. Mert miért is ne? Új versformát próbáltam ki, mégpedig az xxaa-t.
Mélység
Súlytalanság, mi ébren tartja titkunk.
S képzelet, mely mindenkit megőrjít.
A Felszín csupán egy halott héj, hol élnek,
Két lábon járnak az elfeledett Vének.
Volt idő, mikor tudták ott, kik vagyunk,
Mikor örömmel osztottak meg mindent.
Az évek elmúltak, s minket elfeledtek.
Itt ragadtunk, bár néha felkeresnek.
Pikkelyes markomba néha érme téved.
Csatra tűzöm, hogy hajamat díszítse.
Kopoltyúm folyton oxigénre éhes,
A víz számomra mégis végtelenül édes.
Néha származásom elfelejteném,
Felúsznék hozzátok, boldog alvajárók!
Kiknek szemei előtt ott van minden,
Mégis úgy hunyorogtok, mint a sötétben.
A Felszín halott massza, mit elhagyni nem tudtok.
Reszketve, félve gondolkodtok
A jóról, az élten, mi mind elveszni látszik…
Ó, ha tudnátok, hogy Istennőnk csak játszik!
Gyermekei vagyunk a sötét istenségnek,
Lelkünkbe naponta ő veri fel tannyát.
Ne harcolj értünk, drága halandó!
Éltünk számotokra nem jó…
A cél titok. Titok, mi hatalmat követel.
Látom, atyám miért ivott ama szerből:
Lába lett, sétált hosszan közöttetek,
A Véneket kereste veletek.
Én, a kitagadott, ki a Nőnek ellen áll,
Sikítom felétek a mélyből:
Fuss, te drága, keresd ami nincsen!
Mentsd meg a sok fuldokló kincsem!
Mondanám, hogy fordulj, nyisd ki a szemed,
De meglátni úgysem tudod hibáid.
Helyette újakat teszel, megölöd otthonod,
S féltve őrizgeted hatalmas vagyonod.
Ó, igen, tudjuk ám mi játszik nálatok,
Betondzsungelben, pénzzel etetitek mind,
Ki kedves nektek, ostoba emberek.
Elfelejtettétek: vannak még tengerek.
Megfeledkeztetek a zöld, végtelen fákról,
A vizek hűs, csendes folyásáról.
Megmondták már nektek, mégis fejet ráztok:
“A pénz nem laktat!”, de csak kacarásztok.
A Vének szólnak, a bölcs kopoltyús népek.
Uszonyommal én is félve intek néktek:
Hagyjátok abba az örökös vitát!
Vagy megszűnik a Felszín, mi számotokra világ…
Vége.
Na, micsoda egy környezetvédelmi tüntetőszöveg lett! 
