Valami mintha elrepedt volna,
S most beszűrődne a halovány, gyenge fény;
Valami mintha megszűnt volna,
S nem ragyogná be lelkem a hit, a remény.
Valami mintha nem lenne rendben,
Érzem, de szavakkal leírhatatlan;
Valami mintha megtörné testem,
Épp ésszel szinte felfoghatatlan.
Mintha minden, amit ismerünk,
Mintha minden, amit elhiszünk,
Egyszer csak elment volna.
Mintha minden, amit szeretünk,
Mintha minden, amit keresünk,
Egyszer csak itt hagyott volna.
Valami mintha gyilkolt volna.
Hallom a sikolyt, azt a vérfagyasztó lármát,
Valami mintha megőrült volna;
Szemével kívánja az iszonytató látványt.
Valami mintha elkerült volna,
De látom a múltban és a jövendőben;
Valami mintha elszakadt volna,
Mégsem vagyok biztos az üzenetben.
Mintha minden, amit ismerünk,
Mintha minden, amit elhiszünk,
Egyszer csak elment volna.
Mintha minden, amit szeretünk,
Mintha minden, amit keresünk,
Egyszer csak itt hagyott volna.
“Nohát, nohát, megint itt vagy?”
Kérdezted, majd vigyorba fullad
Őrjöngő, hamis szád, mellyel gyakran
Bizalmat keltettél az áldozatban.
Mert ó, nem mindig ily csúf arcod,
Maszkot viselsz, gaz álarcot,
Melyet csak én láthatok, én ismerek:
Felfedted előttem fegyvered.
“Nocsak, nocsak” szólt a hangod,
S villám csattant, ég is sajgott,
Kezedből meg, mint a csillag,
oly ragyogó szikra villant.
Ég az erdő, ég a tenger,
Ég a virág, és az ember.
Ég az ég is, ég a felhő,
A hőség, ó jaj, de rekkenő!
Ég a testem, ég a lelkem,
Ég a világ, ég a Minden,
Már nem állhat senki útba,
Elvetted mi téged sírba
Kergethet, de él a Remény,
Nem uralkodsz, gaz báró, én
Feltámadok, hozok kardot,
Lenyisszantom azt a maszkot,
S mindenki látja majd, ki bujkál
Éjszakánként a falunknál,
Felismernek, rád találnak,
S vége lesz a jó világnak,
Elveszted majd mindenedet,
S én se leszek már ott Neked,
Mert nem becsültél, nem szerettél,
Mert másvalakit kereshettél,
Ki nem jár mindig szép ruhában,
Nem tanul az iskolában,
Otthon se tesz semmi más,
Csak a folytonos olvasást.
Keress olyat, aki tanul,
Aki tűr és szótlanul
Üli végig minden napod,
Remélem, jaj, hogy megkapod!
Hátha akkor értékeled
Minden dolgot, amit teszek,
Hátha akkor látni fogod
Azt, aki valóban vagyok,
Értékeled minden munkám,
Nem dobod ki rögtön, spontán.
S végezetül nem égeted,
Ki egykoron jó volt veled,
Nem égeted el a testet,
Sem a fényt és sem a lelket,
Tudni fogod mi a helyes,
S hogyan lesz az jó is neked.
“Nohát, nohát, megint itt vagy?”
Kérdezed, majd vigyorba fullad
Meggyötört, szomorú ajkad,
Mi most már örökké hallgat.
Nagyon kellemesen telik ez a nap. 5 óra, az mégiscsak 5 óra, bár ezt a dupla földrajzot igazán kihagyhattuk volna.
És ha már a feltételes módnál tartunk, a mostani Tergemines kihívásra is küldhetne valaki egy írást, de valami gyengét, hogy megnyerhessem a Láncszemekkel.
Na, de itt van, hallgassatok Kate Nash-t, mert Fro imádja, és én is.
Megyek ma még moziba, mert hát azért ugyebár meg kell nézni a Breaking Dawn-ot is. Ha már mind a négy és fél könyvet olvastam, mindhárom előző filmet láttam, meg még fanfictiont is írtam. Egyébként, így utólag visszanézve, nem igazán tudom, hogy mit imádtam én ebben annyira. Csillámvámpíros. Nem baj, kinőttem. Hál’ Istennek. Persze, aki szeretni, az szeresse nyugodtan. Szabad világban élünk, szabadon szerethet mindenki azt, amit akar.
Ideje volt már egy új kinézetnek. Mostanában semmilyen jó képet sem találok, amit használhatnék, ezért lett ilyen. De a színei szerintem szépek, adom is a kreditet.
